16. fejezet
- Akkor épp itt az ideje, hogy csodát tegyél! – lépett mellé Booth.
- Csodát? Azokban én nem vagyok valami jó…
- Semmi baj öregem. – lépett mellé Hodgins – Majd belejössz!
Zack döbbent arca mindent elárult az érzéseiről. Közben a többiek is kiszálltak és a lift bezáródott mögöttünk.
Kisvártatva egy öltönyös alak indult el a kis különítmény felé arcán némi megdöbbenéssel a kezében pedig egy csőre töltött fegyverrel.
- Kik maguk és hogy jutottak ide be? – kiáltotta feléjük, ahogy egészen közel ért.
- Nyugalom! Máris igazolom magam. – válaszolta az ügynök és a belső zsebe felé nyúlt.
- Állj! Lássam a kezét! – emelte magasba a férfi a fegyvert, amellyel az ügynököt célozta meg.
- Nyugodjon meg kérem! – válaszolta, majd kigombolta a zakója gombjait, hogy a fegyveres jól láthassa merre is nyúl a keze éppen és lassú mozdulatokkal elővette a jelvényét.
- A nevem John Thomas Smith és JTS ügynök vagyok.
- Na, persze. – mormogta el csöndben az orra alatt Jack, amivel rögtön ki is vívta a másik öltönyös rosszalló pillantását.
- JTS? Az hogy lehet? Magukat még nem értesítette senki…
- Nincs rá szükségünk! Hát sose tanulják már meg? – John hangja egyszerre árulkodott mérhetetlen haragról és csodálkozásról.
- Elnézést uram! – vett vissza a hangsúlyból az öltönyös figura, aki máris hihetetlenül megbánta az előbbi kijelentését és miközben elrakta a fegyvert vetett egy közelebbi pillantást a jelvényre majd bólintott egyet és a többiek felé fordult.
- És maguk? Igazolják magukat!
- A nevem Seeley…
- Elég, ha annyit tud, hogy velem vannak! – szakította félbe a bemutatkozást a férfi ellentmondást nem tűrve.
- És velem! – húzta ki magát a másik ügynök.
- Értem. És maga, ki ha szabad megkérdeznem?
- A nevem James Timothy Scolland és a JTS különítményének a vezetője vagyok.
Jack élesen műköhögött egyet jelezve, hogy egy szót sem hisz el abból, ahogy a két férfi hívja magát majd Booth mellé lépett és halkan a fülébe súgta.
- Ez nem semmi öregem! Te lecsaptad a nagyfejesek vezetőjét! Még jó, hogy romokban a város különben, már arra se emlékeznél, hogy valaha közöd volt az FBI-hoz.
Booth megfordult és egy igen mérges pillantást vetett Hodgisra amitől a férfi rögvest hátrébb is lépett egyet.
- Elnézést uram. – semmisült meg a kis öltönyös tekintélye végképp.
- Azonnal vezessen a műveleti parancsnokhoz! – utasította James a férfit, aki bólintott és máris megindult a létesítmény belseje felé.
Ahogy végighaladtak a fegyverarzenál és géphadsereg mellett Boothban egyre inkább gyűlni kezdett a harag, amiért erről a helyről még csak nem is hallott idáig.
Majd 10 perc séta után megérkeztek egy ajtó elé.
- Megjöttünk. – jelentette ki a férfi majd bólintott és lelépett.
Scolland azonnal belépett és az asztalnál ülő kissé értetlen tekintettel bámuló férfi orra alá dugta a jelvényét.
- A nevem James Timothy Scolland és a JTS különítményének a vezetője vagyok! Felszólítom, hogy haladéktalanul adja át a műveleti parancsnokságot és jelentsen nekem az aktuális helyzetről. Booth szemei kikerekedtek. Ő ugyanis azonnal felismerte a kis embert az asztal mögött.
Az alacsony termetű kissé már őszülő halántékú férfi úgy pattant fel, mint akit áramütés ért.
- Mégis mit képzel? Kicsoda maga, hogy parancsokat mer osztani nekem? Tudja, ki vagyok én?
- Igen uram! Pontosan tudom, hogy kicsoda maga. Maga William John Smithers vezérezredes az amerikai kormány védelmi minisztere.
- Akkor most mondja el mégis, hogyan képzeli el, hogy átveszi tőlem a műveleti parancsnokságot?
- Sajnálom uram! Talán nem voltam elég egyértelmű. Hadd fogalmazzam újra. A szövetségi törvénykönyv ötszázharminchét per huszonhetes törvénye értelmében statárium idején a hadseregtábornok irányítja a védelmet. A hadseregtábornok pedig a legmagasabb ranggal bíró személy a műveleti parancsnokságon. Ez a személy én vagyok és mostantól a maga felettese is uram.
A férfi láthatóan nem kapott levegőt egy pillanatra és a szava is elállt. Nem igen akadt senki az eskütétele óta, aki nyíltan a szemébe merte volna vágni, hogy felette áll bármiben is. Pár másodpercig csak állt maga elé meredve, majd tisztelgésre emelte a kezét és kilépett az asztal mögül.
- Sajnálom uram.
- Higgye el vezérezredes nekem se diadalmenet, hogy ezt kell tennem.
Míg az alacsony emberke ismertette a tényeket Booth lassan az irodája falához sétált. Szemet szúrt neki egy kép, amit sehogy se tudott hova tenni. Egy Afganisztáni hadi bázist ábrázolt és három férfit, ahogy tisztelegnek. Pont azt a bázist, amelyiken ő is szolgálatot teljesített korábban.
A vezérezredes befejezte a mondandóját és parancsra várva állt az asztal mellett.
- Rendben. Tehát a következőket kérem. Őket, ötűket - mutatott Angelara, Jackre, Zackre, Vergiliusra és Boothra – vigyék a gépterembe és biztosítsanak nekik mindent, amit csak kérnek, a többieket pedig vigyék valami kényelmes helyre.
- Még mit nem? – háborodott fel azonnal Max. – Én sehova se megyek nélkülük.
- Rendben, ez esetben mindannyian a gépterembe mennek!
A vezérezredes tisztelgett és elvezette a kis csapatot az irodából. Scolland pedig nekilátott, hogy megszervezze az evakuálást és a védekezés lépéseit, ha ugyan még maradt bármi, amit védeni lehet.
Pár pillanat múlva a csapat meg is érkezett a gépterembe. A technikai felkészültség és felsőbbrendűség sehol nem volt oly mértékben szembeötlő az egész parancsnokságon, mint itt. A legmodernebb gépek hada sorakozott fel itt! Vergilius lélegzete elakadt a szívverése is kihagyott minden bizonnyal mikor belépett, mert falfehér lett és hatalmasra nyílt szemekkel csak ennyit bír kinyögni:
- Ez tutira a gépek mennyországa.
Mire a reggel beköszöntött már minden adat és technikai háttér a rendelkezésükre állt, hogy folytassák a megkezdett munkát. A gépen ismét számok pörögtek és egy másik monitoron Rebecca mellett Vergilius a kamerák képeit kutatta mikor egyszer csak a nő felkiáltott.
- Nézd! – mutatott egyenesen a kép szélére. – Parker!
A név hallatán Seeley is odaugrott melléjük.
- Igen! Az Parker!
- Várjatok, keresem a többi képet is ebből az időperiódusból. Megvan! Mutatom.
A fő monitoron a terem szélén, amely hatalmas volt egyszer csak több tucat kisebb kép jelent meg. Rebecca odaszaladt és sorban nézni kezdte őket akárcsak a monitor másik végén Booth. A tekintetük találkozott a monitor közepén, egy képen ahol a fiúk volt látható, ahogy éppen egy kocsiba tuszkolják.
- Ez az Vergilius! Ezt nagyítsd ki!
A fiú bólintott a kép máris a teljes monitoron megjelent.
- De hát ez a…
- Atyaúristen! – kapta a kezét a szája elé Angela. – Ez az elnöki pecsét!
- Nézzétek a rendszámot! –kiáltotta Zack – Ez a kocsi rabolta el Dr. Brennant is!
- Én már nem értek semmit! Az elnök miért raboltatja el a fiadat és Tempit? – lépett melléjük Max.
- Nem az elnök volt. – jelentette ki lemondó hangon Booth és leroskadt a székre. Ebben a pillanatban állt össze benne a kép. - A pecsét! - Tudta, hogy valami nem stimmel. Az ösztönei sose hagyták cserben, de most a káoszban azt hitte a nyugtalansága a történtekből ered.
- Akkor ki?- kérdezte Vergilius.
- Mortem! És már azt is tudom miért!
- Fiam! Ne kelljen már kihúzni belőled a szavakat az istenért! Mondd el! – Max idegei már pattanásig feszültek.
- Hajnalban még a vezérezredes irodájában láttam egy képet, amin ő és a két másik katona tiszteleg. Már akkor emlékeznem kellett volna.
- Mire?
- Mikor Afganisztánban jártam tavaly, a többiek mesélték, hogy az érkezésem előtt alig egy hónnappal megtámadták a bázist. Pont akkor volt ott látogatóban a titkosszolgálat vezetője és a nemzetbiztonság hivatal vezetője. A támadásban a nemzetbiztonsági hivatal vezetője életét vesztette. A posztját átmenetileg a titkosszolgálati főnök vette át ameddig az új vezetőt ki nem nevezték. Egy éve az elnök bejelentette, hogy a válság miatt egyelőre összevonja a két hivatalt és nem nevez ki új vezetőt az elhunyt helyére. Így tehát az, akivel én két napja találkoztam a Potomac partján nem lehetett a nemzetbiztonsági hivatal vezetője, mert az az ember történetesen egy nő.
- Te jó ég Booth! Akkor mégis igazam volt! Láttad az arcát!
- Igen és emlékszem is rá!
Ebben a pillanatban a gép, amelyen eddig a számok pörögtek csipogni kezdett jelezve, hogy a kért adatot megtalálta.
- Megvan a kocsi! - Zack késlekedés nélkül a főképernyőre küldte – A tulajdonosa egy bizonyos Andrew Bertran…
- Bertran? – kapta fel a név hallatán a fejét Vergilius.
- Igen! Miért?
- Hogy-hogy miért Hunter? Nem emlékszel?
- Mire?
- Mortem nagy szerelmére? Nem Daisy Bertrannak hívták?
- De! Tényleg!
- Megvan a kapcsolat! – csapott az asztalra Booth – Lássuk, mit tudunk erről a Bertranról?
- Nézem! – Zack a monitor felé fordult és hamarosan ömleni kezdtek az adatok a férfiról és a lányáról.
- A nő újságírónak készült, majd hadi tudósító lett. Az apja pedig iparmágnássá nőtte ki magát.
- Úristen! – kiáltott fel Angela - Nézzétek mit találtam!
A fő monitoron újságcikkek jelentek meg.
… az iparmágnás lányát elrabolták a tálib fegyveresek…
… az apa kész kifizetni a váltságdíjat…
… a túszejtők nem alkusznak, a vezérük kiszabadítását követelik…
… az amerikai kormány minden segítséget megad a sikeres tárgyaláshoz…
… az elnök bejelentette nem tárgyalnak a túszejtőkkel tovább…
… az iparmágnás felajánlja a vagyonát a fegyveresek vezetőjéért…
… a tárgyalások kudarcba fulladnak…
… az iparmágnás postán kapta meg a lánya fejét…
- Nézzétek az utolsó cikk alig két hetes! És itt egy kép a nőről.
- Ó! Te jó ég! Hiszen őt ismerem! – ugrott fel Booth – Hannah kollegája volt Afganisztánban. Aznap mikor találkoztunk éppen az ő keresésére indultunk. De aztán ránk lőttek a tálibok és a csapatot visszahívták a bázisra! Én úgy tudtam, hogy a nő sértetlenül megkerült, később pedig hazautazott.
- Nos, úgy tűnik, hogy nem ért haza. – lépett mellé Angela.
- Ha tudtam volna…
- Akkor megmentetted volna. Tudom. – ölelte át a zaklatott férfit. – Ezért lettél te a célpontja és a családod és…
- Az én hibám!
- Nem a te hibád Booth! Nem felelhetsz minden életért!
- Nem, de kettőért egész biztos, hogy én vagyok a felelős.
A némaság térdepelt a mellkasukra. Mindenki a hallottakon gondolkodott, miközben odafent a nap sötét viharfelhők fogságába esett, akik mennydörögve tartották markukban a súlyos könnyeit.