3. fejezet
És valóban. A gép recsegve, ropogva hullámzik. A hajtóművek hallgatnak. A sötét viharfelhőben halálos csendben suhanva tova zuhan a gép, fedélzetén velem és a férfival, aki életem legszebb perceit okozta az imént. Még bennem van, de mégis mintha már kilométerekre lenne tőlem. Arcomon patakokban folynak a könnyek. Az imént átélt varázslat felszabadította a lelkem és most képtelen vagyok az álságosságra. Minden érzés és minden érzelem őszintén mutatkozik meg rajtam és a mozdulataimon. A félelem eddig sosem látott korcsosulása rágja a lelkem. A fogaim összekoccannak, ahogy reszketek. Azt hittem halott leszek, mire végére érünk ennek a csodálatos kinyilatkoztatásnak, s most, hogy mégsem így történt ismét rá kell döbbennem, mily nagyon félek. Az előbbi bátor nő, akinek az agyát a szerotonin és a dopamin töltötte meg, már sehol sincs. Csak én vagyok, és én félek.
- Félek. – ejtem ki őszintén a valóságot, miközben ránézek.
- Én is. De akkor sem lennék most sehol máshol a világon. – válaszolja annyi érzelemmel a hangjában, hogy ismét megborzongok és lágyan megcsókolja a homlokom.
Elöntenek az érzések és olyan erővel ölelem magamhoz, hogy a mellkasa szinte hozzácsattan az enyémhez.
- Szerinted meghalunk? – súgom a fülébe a kérdésem reszketve.
- Talán igen, talán nem. Csak Isten tudhatja mi a terve velünk, de ha mégis ez a vég, akkor elképzelni sem tudok annál szebbet, minthogy egy fantasztikus nőben érjen utol az utolsó perc.
Érzem, ahogy a karjai védelmezőn átfonnak, és ha lehet, még egy kicsit szorosabban ölelnek meg. Szinte belesimulok az ölébe és ölelem a mellkasát olyan szorosan, ahogy csak bírom. Történjen bármi, egy centire se akarok eltávolodni biztonságot nyújtó öleléséből. Nem akarom őt kiengedni magamból. Ekkor a gép halkan sikoltani kezd alattunk és lassan elemelkedünk a földről, ahogy az égi madár orra mind lejjebb adja a repülési ívet. Most már biztosan tudom, hogy zuhanunk. Azt hiszem már ő is biztos benne, mert még szorosabban ölel át, de nem képes ellenállni a gravitációnak, és ahogy lebegni kezdünk, a plafon felé kicsusszan belőlem és én is ölelő karjaiból. Kétségbeesetten kapálódzok a keze után, a szemében látom a félelmet, ahogy igyekszik elérni, de nem megy neki.
- Ne engedj el! – ordítom felé, ahogy csak a tüdőm engedi és kinyújtózom, ahogy bírok.
- Nem akarlak! – kiabálja és látom, ahogy az újbegyeivel eléri az enyémeket. Igyekszem megragadni, de nem vagyok rá képes többé. A zuhanásban súlytalan testünk egyre távolodik egymástól a kis helyiségben. Az érintés megszakad, és most már látom, ahogy az ő szeme is megtelik a könnyekkel.
Annyira el akarom érni, hogy szinte lehetetlen testhelyzetet veszek fel. Agyamban csak az a mondat sikít, hogy nem akarok egyedül meghalni és látom rajta, hogy ő is hasonlóan érezhet, mert épp olyan elszántan küzd a súlytalansággal, mint én, hogy hozzám érjen, de nem megy.
Az utolsó dolog, amire még emlékszem mielőtt minden inger, minden vágy megszűnne, az az arca. A szemei, a szája és az, ahogy azt kiáltja felém: kérlek. Majd a gép hírtelen felrántja az orrát és mindketten a jéghideg és vizes műanyagpadlónak csapódunk és megszűnik minden gondolat és eszmélet.
Mindazt, ami ezek után velem történik, már csak hallomásból tudom. A gép végül valóban lezuhant Nashville mellett. Alig húszan éltük túl a balesetet. Mindenkit a Nashville-i központi kórházban helyeztek el. Én fejsérülést szenvedtem. Három hónapig voltam kómában. A szüleim értem jöttek és hazaszállítattak. A kóma után jött a rehab. De annak az utazásnak az emléke beleégett a lelkembe. Közel egy év telt el mire először képes voltam magam intézni a dolgaimat. Persze itthon hiába kérdezgettem én bárkit, hogy mit tudnak a többi emberrel mi történt a gépen, választ, azt senkitől sem kaptam. Viszont tanácsot és pszichológus telefonszámokat mindenkitől. Mintha csak ki akarták volna törölni a fejemből mindazt, amit átéltem. Persze akárhányszor is meséltem a storyt az a rész ahol a katonával szeretkeztem mindig kimaradt valamiért. Már-már feladtam a dolgot. Gondoltam teszek még egy utolsó kísérletet és az NTSB repülésbiztonsági hivatalon keresztül megtaláltam a helyet ahol lezuhantunk és a kórházat ahol először kezeltek. A szüleim legnagyobb elképedésére azt kértem a születésnapomra, hogy visszamehessek Nashvillebe és szembenézhessek mindazzal, ami történt. Nos, ez persze csak részben volt igaz. Mert a valódi célom az volt, hogy megtudjam mi lett a fiúval, akit sosem felejtek el. A szüleim jobbnak vélték, ha hagyják, hogy szembenézzek az igazsággal. Így hát felpakoltam és Nashvillebe utaztam. Persze a repülés ismét rettenetes volt, de ezúttal tudtam, hogy nem lesz semmi baj és azt is, hogy ha nem szállok fel a gépre, azt életem végéig bánni fogom. Így hát szívemmel a torkomban felszálltam. Alig 11 óra múlva már Nashvilleben voltam. Három nappal voltam a 19. születésnapom után és csupán eggyel a katasztrófa évfordulója előtt. Másnap volt az a nap, a repülőgép szerencsétlenség emléknapja. A környékbeli szállodák mind megteltek a gyászoló hozzátartozókkal és az élők rokonaival. Én nem akartam részt venni ebben a szertartásban, így még aznap elmentem a temetőbe, utána pedig a kórházba, hogy nyomra leljek. A temetőben három halott mellé is ki volt írva, hogy katona volt, de valahogy egyikük neve se csengett ismerősen. Bár rossz a névmemóriám abban hittem, hogy ha meghallom, vagy meglátom a fiú nevét biztosan beugrik majd. A kórházi látogatásom szintén kudarccal végződött. Hiába bizonygattam, hogy egy túlélő vagyok a gépről és, hogy anno itt kezeltek utána, senki se akart segíteni. Végül aztán mégis úgy döntöttem nincs mit vesztenem, így hát elmentem a szertartásra. Furcsa mód a túlélők közül senki sem ismert fel. Igaz én se ismertem fel senkit, minthogy nem is sokat fogalakoztam velük a gépen. Csak vele. A katonával, akit azóta is keresek, mindhiába. Már éppen távozni akartam, mikor elém lépet valaki.
- Hello! Emlékszik rám? – kérdezte a nő.
Tanácstalan voltam, majd bevillant.
- Persze! Maga volt a mérges stewardess!
- Hát emlékszik.
- Emlékszem, és sajnálom. Azt is, amit mondtam és azt is, amiket gondoltam magáról. Örülök, hogy túlélte a balesetet.
A nő minden előzmény nélkül átölelt őszintén.
Jól esett. Ez volt az első olyan érintés azóta, hogy a gép lezuhant, amit egy idegentől kaptam, aki átérezte a helyzetem.
- Honnan jött? – kérdezte miután elengedett az ölelésből.
- Messziről. Nagyon messziről. A tengeren túlról.
- És csak azért repült ennyit, hogy velünk emlékezzen?
Lehajtottam a fejem. Valójában nagyon nehezemre esett beismerem, hogy egyáltalán nem azért jöttem, hogy gyászoljak, sokkal inkább azért, hogy szerelemre leljek.
- Nos, - vettem egy mély levegőt – valójában keresek valakit.
A nő, ahogy kiejtettem a mondatot szinte megkövült.
- Úgy érti közel egy év után se találta még meg?
- Valójában csak nemrég kezdtem keresni. – persze ez nem volt igaz, de még mindig jobban hangzott, mint beismerni, hogy semmire se jutottam.
- Talán segíthetek. – mondta a nő és a hangja olyan nyugodt volt, hogy valahogy engem is megnyugtatott.
- Hogyan?
- Rengeteg áldozatot segítettem azonosítani a katasztrófa után, hiszen Stewardessként az volt a dolgom, hogy figyeljem őket.
- Emlékszem. – hajtottam le ismét a fejem.
- Kit keres?
- A fiút, akivel kizavart minket a vécéből.
A nő egy pillanatra meghátrált majd a szeme könnybe lábadt.
- Jaj, kedvesem… - csuklott el a hangja.
Egyszerűen tudtam mit fog mondani. Mégis mikor kimondta, úgy éreztem a kiszakad a szívem a helyéről.
- Részvétem. A fiatalember nem élte túl a balesetet.
Elsírtam magam. Kértem, hogy mesélje el mi történt. A nő készségesen elmesélte, hogy a gép kettészakadt miközben a földön csúszott. A férfi összeégett holttestét egy bokorban találták meg. Lába körül ott hevert a dögcédulája, ami eltört, így csak a keresztnevét tudták. Megpróbálták az utas lista alapján beazonosítani, de nem sikerült. A test túlságosan is roncsolódott, hogy meg tudták volna állapítani a személyazonosságot. Nem tudták hol ülhetett mivel mindenki megvolt és mivel nem volt nála irat, úgy gondolták megvárják, míg jelentkezik a családja érte. De senki sem jött, így itt temették el. Mire mindezt elmesélte oda is értünk a sírhoz. Ez messze, a temető egy másik végében volt. Távol a ravatalozótól ahol a szertartás ment és távol az emlékműtől ahova a halottak nevét vésték szép arany betűkkel a hideg gránitba.
- Magára hagyom. – mondta a nő és elsétált.
- Köszönöm. – vetettem oda és megeresztettem egy hálás mosolyt, amely ennél hamisabb nem is lehetett volna. Hamis volt, hiszen megtudtam, hogy az egyetlen cél, amiért még egy repülőre is képes voltam ismét felszállni szertefoszlott. A fiú, akit oly kétségbeesve kerestem nyolc hosszú hónapja végre meg lett, de elmondani se voltam képes azt, amit adtam volna azért, ha sose találom meg inkább, mint hogy így leljek rá.
A sírhant előtt volt egy pad. Leereszkedtem rá és elsírtam magam ismét. Néztem a fejfát és a fejfán a nevet: Seeley Doe.
Szegénykém. Csak a keresztneved tudták.
Felkeltem és megöleltem a keresztet. Hosszú percek teltek el azt hiszem így. A lelkem legmélyéről jött az a zokogás. Majd egyszer csak eszembe jutottak az utolsó szavai. „ha mégis ez a vég, elképzelni sem tudok annál szebbet, minthogy egy fantasztikus nőben érjen utol az utolsó perc”
- Hát végül teljesült, amit mondtál. Remélem a menybe jutottál. –beszéltem a fejfához észre sem véve, hogy hangosan teszem.
Még vagy egy órát töltöttem el ott miután visszaültem a padra, magamban felidézve a történteket. Hol sírtam, hol nevettem. De leginkább csak emlékeztem. Közben tőlem messze a szertartás véget ért és mindenki elment. Már csak páran lézengtek szerte a temetőben. Végül elérkezettnek láttam az időt, hogy elinduljak. Megöleltem még utoljára a keresztet és megcsókoltam.
- Ég veled. – köszöntem el és visszamentem a szállodámba. Még aznap este gépre szálltam ismét, hogy haza repüljek. Itthon aztán átnéztem mindent, hogy hátha nyomát lelem a fiúnak bármin, amit a légitársaságtól visszakaptam, de semmit se találtam. A legfontosabbat, a naplómat sose kaptam vissza többé. Állítólag a balesetet túlélte, de a szállítás közben elveszett.
Még évekig próbáltam kideríteni, ki lehetett, de sosem jutottam messzebb onnan ahol nyugodott, vagyis a Nashvillei temetőtől. Végül beletörődtem és többé nem gondoltam rá. Hat évvel a baleset után már olyan erősen hittem abban én is, hogy mindaz, amit igaznak hittem csupán képzelgés volt a kóma alatt, hogy bárkit képes lettem volna meggyőzni róla. Persze néha még álmodtam vele, de aztán szép lassan a feledésbe merült az emléke. Az életem megváltozott. A szüleim meghaltak és szép vagyont örököltem utánuk. Saját vállalkozást indítottam. Divatcéget alapítottam. Kicsiben kezdtem, de aztán valahogy híressé vált. Olyan nagyon, hogy komoly ajánlatokat kaptam a tengeren túlról. Persze sose voltam nagyratörő ember, de mégis úgy hittem lenne értelme megpróbálnom a dolgot, így hát megtettem. Aztán jött az első bolt, majd a második és így tovább. Mire feleszméltem az egyik híres üzletlánc tulajdonosa lettem. Mindenem megvolt és mégse volt semmim. A férfiak jöttek és mentek az életemben. Valahogy mindegyikből hiányzott valami. Sose tudtam mi az csak éreztem, hogy hiányzik.
Eltelt még pár év így. S én szép lassan elfelejtettem a fiút is és a történteket is. Talán sose jut ismét eszembe a dolog, ha a sors másképp nem rendelte volna.
Két nappal ezelőtt kaptam egy telefonhívást Washingtonból, hogy a Ronald Reagan Reptéren vesztegel egy csomag nekem címezve már vagy egy évtizede. Gondoltam nem is lehetne jobban ünnepelni a huszonnyolcadik születésnapomat, mint egy jó kis kirándulással, s mivel komolyan fontolgattam, hogy üzletet nyitok a városban, hát nem haboztam, igaz nem is lett volna értelme, hogy megtegyem. Másnap gépre szálltam és láss csodát tíz óra múlva már Washingtonban voltam. Épp a reptéren várakoztam, hogy megkapjam a csomagom végre, mikor egy csapat rendőr átrohant az utas várón egyenesen egy gép felé. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, míg meg nem jelent egy férfi FBI jelvénnyel a kezében hadonászva, hogy mindenkinek el kell hagynia a várótermet, mert lezárják, mint helyszínt.
- Ugye maga most viccel? – kérdezte egy férfi kissé ingerülten.
- Nem uram, eszembe sincs viccelni! Vagy megy magától vagy kivezetik.
A pasi begurult. Jöttek is a többiek és kivonszolták.
Gondoltam, ha okosabb leszek, én talán maradhatok, míg a csomagom megkapom.
A férfi odalépett mellém és az orrom alá dugta a jelvényét.
- Hölgyem meg kell, hogy kérjem…
- Tudom, mit akar kérni! – szakítottam félbe és mivel más nem jutott eszembe így folytattam: - Ha megvárja azt a két percet, míg megkapom, amiért jöttem, adok magának annyi autogramot, amennyit csak akar. Rendben?
A férfi nagyon meglepődött a hallottakon és kimeredt szemmel bámult rám. Szerintem előbb azt hitte rosszul hall, majd azon kezdett morfondírozni, hogy ki lehetek?
- Hölgyem el kell hagynia a termet!
- Jesszus! - tereltem ismét - A maneggerem ennyire túlszervezte a védelmemet, hogy az FBI kell hozzá? Veszélyben vagyok?
Azt hiszem ez volt az a pont ahol a férfi komolyan gondolkodóba eshetett, mert sarkon fordult és otthagyott.
- Remek! – gondoltam magamban. Mindjárt megkapom a csomagom és mehetek is.
És valóban. Megkaptam a csomagomat melyen az AIR France neve virított oldalt.
Hatalmasat dobbant a szívem. Mi lehet ez?
El is felejtettem az előbbi kis embert és várakozás nélkül téptem cafatokra a dobozt. Mikor megláttam a naplóm kis híján elsírtam magam örömömben.
Megvagy! – nyúltam érte ám a doboz feladta a harcot, melyet tartalma védelmében vívott és elengedte az oldalát, amitől a naplóm egyszerűen kicsusszant belőle és végiggurulva a szőnyegen, tőlem jó messze egy pár fekete cipő tövében állt meg! A cipő tulaja lehajolt érte és felvette. Pont akkora értem oda. A ballonkabátos férfi ránézett a kis könyvecskére majd felkapta a fejét és egyenesen a szemembe nézett.
A szívem kihagyott egy pillanatra majd hatalmasat dobbant, ahogy a szemébe néztem. Az a szempár! Tudom, hogy már láttam ezt a szempárt! De az a fiú meghalt. És amíg élt se pont így festett, persze tudom, hogy tíz év alatt az emberek megváltozhatnak. Képtelen voltam máshova nézni, mint a szemébe. Ő az! Még ha lehetetlen, akkor is tudom, hogy ő az. És él!
Biztosat persze nem tudok, de szerintem ő is hasonló gondolatokkal küzdhetett, mert fogta a naplóm akárcsak én, de egy szót se szólt, csak a szemembe nézett. Megfagytunk így ebben a helyzetben. Ő engem nézett, én őt, de megszólalni egyikünk se volt képes. Ha félbe nem szakítanak talán így maraduk örökre.
A kis emberke, aki az előbb elviharzott egyszer csak feltűnt mellettünk.
- Ő az a nő, akiről az előbb beszéltem önnek Booth ügynök. Aki nem akarta elhagyni a várótermet.
A férfi ekkor a másikra nézett. Szinte fájt, hogy ki kell szakadjak abból a szemkontaktusból.
- Igen… - többször is megköszörülte e torkát, majd folytatta – elintézem a dolgot. Megtenné, hogy velem jön? – kérdezte miközben elengedte a naplóm.
Beszélni nem igazán voltam képes, így csak bólintottam és követtem. Ki a váróteremből, ki a reptérről. Egészen egy nagy fekete Toyota terepjáróig. Ő kinyitotta az ajtót én pedig beültem. Ahogy ő is beszállt és becsukta az ajtót síri csönd állt be a kocsiban. Én képtelen voltam beszélni, ő pedig nem szólalt meg. Csak néztük egymást hosszan és csöndben, majd egyszer csak megszólalt a mobilja és ő felvette.
- Igen. Itt Seeley Booth.
Amikor meghallottam a nevet minden kétségem szertefoszlott és elsírtam magam.
Hát végül mégis csak megtaláltalak.